A Munkásőrséget az MSZMP IKB Intéző Bizottsága hozta létre 1957. január 29-ei ülésén hozott határozatával, amely ezzel lényegében a párt hadserege lett. Szerepe, megítélése több évtizedes fennállása során a közemberek szemében megváltozott, s az utált karhatalom szép lassan elfogadottá vált, hiszen nem csupán a pártbizottságok őrizetét bízták rájuk, hanem, ha kellett a honvédség mellett a munkásőrség tagjai is mentették az embereket és vagyontárgyaikat a természeti katasztrófáknál. Ezt a javuló megítélést persze árnyalták a különböző tivornyákról, vadászvacsorákról szállingózó hírek, amelyek a '80-as évek második felére igencsak megtépázták a testület tekintélyét.
Hozzá kell tenni, ekkorra a mintegy hatvanezer munkásőr nagy része – főként a fiatalabbak – nem azért lépett be, mert feltétlenül harcolni akart a párthatalom megvédéséért, hanem a férfitársaság, az idézőjelbe tett „klubélet”, a bajtársiasság, a „rövid időre kiszakadni a családból vagy távol lenni az asszonytól” felfogása is szerepet játszott ebben.
A szocialista rendszer eróziójával párhuzamosan a Munkásőrséget is mind több bírálat érte, s bár az állomány többsége kitartott a szervezet mellett, mégis érezhető volt a hivatásos és a társadalmi állomány közötti feszültségek kiéleződése. A mind hangosabb külső támadások azonban a társadalmi állomány nagy többségét együtt tartották, sőt, a „tagság” inkább erőteljesebb politikai fellépést várt a Munkásőrséget irányító MSZMP-től.
Az MSZMP-n belül zajló folyamatok eredményeképpen is a Központi Bizottság 1989. május 8-ai ülésén úgy döntött, hogy „a Munkásőrség önkéntesen szerveződő fegyveres szervezetként – a Magyar Népköztársaság védelmi rendszerében integrálódva – a Minisztertanács felügyelete alatt tevékenykedik.”1 Egyúttal felkérte a Minisztertanácsot a vonatkozó új jogszabály megalkotására.
A Minisztertanács június végén hozott határozatában (1091/1989. (VI. 30.) Mt. számú hat.) a Munkásőrség átalakítása – karcsúsítása – mellett döntött. 150 millió forinttal csökkentették a szervezet költségvetését, s így az apparátus leépítését is megkezdték, párhuzamosan a szervezeti átépítés mellett.
A főként az SZDSZ aktivistái által kezdeményezett támadások közepette is Munkásőrség vezetői úgy vélték, hogy a szervezetre a jövőben szükség lesz, s lázas tempóban készítették el az átalakításra szolgáló terveket. A munkálatok keretét a Minisztertanács 1097/1989. (VII. 17.) Mt. számú határozata fogalmazta meg. Eszerint: „A honvédelmi miniszter vezetésével – az érdekeltek bevonásával – bizottságot kell létrehozni. Az új védelmi koncepció kidolgozásával összhangban át kell tekinteni, és a Minisztertanács részére javaslatot kell kidolgozni a Munkásőrség új feladataira, szervezetére, működésére, létszámára és költségvetésére vonatkozóan.” A határidőt 1989. december 25-ében határozták meg.
Létrehoztak egy közös HM – MOP bizottságot, amelyen belül a Honvédelmi Minisztériumban és a Munkásőrség Országos Parancsnokságán is egy-egy albizottság működött. Utóbbi kebelén belül négy munkacsoport kezdte meg a munkát. A MOP albizottság vezetője érdekes módon nem Borbély Sándor országos parancsnok, hanem az operatív ügyekben sokkal aktívabbá váló első parancsnokhelyettes, Dósa István lett. A munkálatok egyrészt a helyzet átfogó elemzését célozták, másrészt a jövőbeni feladatokra koncentráltak (szervezeti, anyagi keretek, stratégiai feladatok). A határidőket szeptember 20 és október vége közötti időpontokra tűzték ki. „A Munkásőrség jelenlegi helyzetének átfogó összefoglalása”2 című munkaanyag szeptember 25-ére el is készült, amely érezhetően a jövőbeni megmaradás igényével készült. Saját múltjának pozitív bemutatásával párhuzamosan azonban arra is utalt, hogy a szervezet „az utóbbi egy évben a támadások célpontjává vált” és „személy szerint is inzultálnak munkásőröket a munkahelyükön, az utcán, sőt a lakásukon is”.
Érdekes az az ellentmondás, hogy míg a Munkásőrség szervezete, mondhatni harckészültsége, hadra foghatósága 1988–1989 folyamán végig megmaradt, s a lemorzsolódás is viszonylag kisebb volt,3 a gazdának tekintett MSZMP fordult el tőle, s hagyta magára a – főként hivatásos apparátusát tekintve – sokkal baloldalibbnak számító álló Munkásőrséget.
A Munkásőrség Országos Parancsnoksága pedig törekedett arra, hogy ne tekintsék az elnyomó apparátus részének: sem a március 15-ei megmozdulások alkalmával, sem a júniusi Nagy Imre temetés idején nem lépett fel aktívan, hanem inkább saját objektumai védelmére adott utasítást. A Néphadsereg napjának4 ünnepségeivel összefüggésben szeptember 29-én több demonstráció is volt a Munkásőrség egyes objektumai előtt, amelyekre szintén nem adott „harcos” választ, amint arra a Munkásőrség országos parancsnoka is utalt állásfoglalásában: „A tüntetés békés volt abban az értelemben, hogy tettlegesség egyik oldalról sem következett be. [...] Az állomány eddig csak nézője volt az eseményeknek, közbeavatkozásra nem volt szükség. [...] Ugyanakkor le kell vonni a legfontosabb tanulságokat, egy hasonló helyzetre jobban fel kell készülni.” Ezt követően az állásfoglalás megfogalmazta az alapvető célt is „A legfontosabb, hogy a Munkásőrséget át tudjuk menteni, egy új baloldali felállású vezetés legitim szervezeteként a baloldali erők segítésére és támogatására.”5 Eltekintve attól, hogy Borbély Sándor rosszul mérte fel a helyzetet, az azonban érzékelhető, hogy a MOP vezetése mindenképpen a szervezet megtartására törekedett, akár annak árán is, hogy új nevet választva, vagy akár a munkásőr eskü szövegét megváltoztatva polgári jellegű alakulattá váljon. Az alább közölt forrás ennek az átmentési kísérletnek egy érdekes példája, amely a testület szimbólumrendszerének (név, esküszöveg, megszólítás, csapatzászló, egységek elnevezése) a módosítását célozta.
A Munkásőrség elnevezésének megváltoztatása az év folyamán már felmerült, amire Borbély Sándor is utalt az MSZMP KB május 8-ai ülésén elhangzott válaszában.6 Akkor azonban még nem látta reálisnak a felvetést, de az augusztus 28-ai Vezetői Koordinációs értekezletet követően állásfoglalásában már Borbély is elképzelhetőnek vélte a testület névváltoztatását, hozzátéve, „hogy egy-egy szimbólumnak (pl.: vörös csillag, névadók7 megváltoztatásával az állomány egy része valószínű el fogja hagyni a Munkásőrséget, és erre fel kell készülni.” Az országos parancsnok egyúttal utasította a „propaganda és sajtóosztály vezetőjét, hogy a Munkásőrség szimbólumrendszerének módosítására tett javaslataikat, a programban kijelölt feladattal összhangban, terjessze a Parancsnoki Tanácsülés elé!”8
Az elkészült javaslat többféle változatot terjesztett a szeptember 26-ai Parancsnoki Tanácsülés elé, amely összefüggésben a már említett szeptember 29-ei tüntetések előzményeinek légkörében ült össze.9 Borbély állásfoglalásában is megfogalmazta, hogy „az előterjesztés a szimbólumrendszer módosítására tett javaslatokon felül a testület további sorsa körül” forog, és jelentősége messze túlmutat a címben foglaltakon. A vita alapján a parancsnok az 1989. évre vonatkozóan az addigi szimbólumrendszer érintetlen hagyása mellett döntött, vagyis a testület egy-két napra „bekeményített”. Néhány nap múlva azonban megváltoztatták korábbi véleményüket, s ebben a szeptember 29-ei tüntetéseknek a Munkásőrség vezetői számára félelemkeltő hangulata, valamint az SZDSZ négyigenes10 népszavazásra felszólító kampányának a felerősödése fontos mozzanat volt.
Az október 2-ai Parancsnoki Tanácsülés véleményének megfelelően Borbély Sándor utasította a propaganda és sajtó osztály vezetőjét a „Munkásőr eskü” szövegének módosítására és a módosított eskü decemberi egységgyűlésen való alkalmazására.”11 Hogy melyik előterjesztett változatot tekintették elfogadottnak, részletes határozat hiányában nem tudjuk eldönteni, de az előterjesztésből meglehetősen egyértelműen kiviláglik, hogy melyiket javasolták első helyen.
Az előterjesztés néhány mozzanatára megkísérlem felhívni a figyelmet. A Munkásőrség elnevezésére jó néhány javaslatot felsorolnak, így az elsősorban a '48-as ('56-os ?) hagyományokra építő nemzetőrség, az USA-t idéző Nemzeti Gárda, de több más elnevezés is érezhetően más nemzetek polgári szerveződéseire utal. Az ember szinte keresi a felsorolásban a rossz emlékű „rongyos gárda” nevet is... Látható, a Népőrséget tekintették a leginkább elfogadhatónak. Ebben nyílván az a nosztalgia is szerepet játszott, hogy az 1957. január 29–ei MSZMP IB ülés elé készült javaslat is "Népőrség" néven kívánta létrehozni a Munkásőrséget. Az eskü szövegénél szintén a semlegesnek tűnő változatot ajánlották, az „elvtársi eskü” helyett. Mellékesen érdekességként bemutatnak egy akkor elképzelhetetlennek tűnő esküszöveget is, amit – leszámítva magyartalanságát – ma akár „előremutató” ötletnek is lehetne tekinteni: „ESKÜSZÖM, hogy az 1100 éves magyar államiság megtárgyiasult jelképéhez, a MAGYAR SZENT KORONÁHOZ mindig hű leszek…”
A tervezet „nemzeti irányban” próbál tájékozódni, a zászló, a testület emblémája kapcsán is, utóbbi esetében ugyanakkor elkerüli a konkrét formát, és a mindenkori nemzeti címert javasolja.
1989. október elején tehát még szinte biztos volt jövőjében a Munkásőrség parancsnoki kara, néhány nap múlva azonban már érzékelhették, hogy hamarosan véget ér a szervezet működése. Dósa István október 12-ei intézkedésében az éberség, a biztonság fenntartására hívott fel, és a hétvégi szolgálat ellátásával a hivatásos állományt bízta meg (a társadalmi állományban kevéssé bíztak). A legárulkodóbb jel azonban az az utasítás, hogy a „munkásőrök és munkásőr jelöltek felkészítését szüneteltessék.”12
1989. október 20-án az országgyűlés Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter előterjesztésére elfogadta a munkásőrség jogutód nélküli megszüntetéséről szóló törvényjavaslatot (1989. évi XXX. törvény)13, amit csak megerősített az országgyűlési döntés miatt e ponton már érdektelen négyigenes népszavazás november 26-ai megerősítő döntése.
Az irat jelzete: MOL M–KS 295. f. 1. cs. 5. ő. e. – 1989. Javaslat a testület szimbólumrendszerének módosítására
Forrás és eredeti dokumentumok.
Kommentár: No végre már, dokumentumokon és nem feltételezéseken nyugvó történeti vizsgálat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése